Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2011. március 20
X. évfolyam 3. szám
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály

Könyvajánló
Ha éjjel első álmodból riadsz fel,
a telihold az ablakban ragyog,
és torkod elszorul, s vonítanod kell
(úgy űz egy titkos, ősi, szörnyű sokk),
Akár az eb… Nem! Mint a farkasok,
kik, mint az ősöd  százezernyi éve,
ma is künn  kóborolnak  még az éjbe’,
mert hajtja őket  véres indulat…
Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod,
kinő a bundád, karmod és fogad.

Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség,
Mit százszor látsz a horrorfilmeken:
a génjeidből jő e farkaséhség,
mit jóllakatni nem lehet sosem,
e düh, melyet  nem bírsz lenyelni  sem,
ha elpattan, mi lelked még befedte,
civilizáltság pókhálónyi leple,
s megláthatod valódi önmagad.
Úrrá bírsz  lenni rajta?! Mert ha nem,
kinő a bundád, karmod és fogad.

S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán,
s üvöltést sejt mindenhonnét füled,
a szörny elől nem  mindhiába futsz tán?
Hisz őt saját lelked mélyén leled!
Veled nőtt fel, s együtt születtetek,
szüksége nem volt ahhoz sem fogakra,
hogy bősz varázslatát beléd harapja,
ahogy veszett kutyák a kínjukat:
megosztozott  a testeden  veled,
s kinő a bundád, karmod és fogad.

Herceg, ha eztán kínoz még a félsz,
a Holdra  rá se ránts – magadba nézz!
Embertestben születtél? Az kevés!
Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad!
Erő azzal nem bánhat el, sem ész:
kinő a bundád, karmod és fogad!
Uhrman Iván
A FARKASEMBER BALLADÁJA

Elherdált szavak folyóján kelünk át
a bizonyosság túlpartjára
Széthasadt nevetések vásznát
fogjuk vitorlánkba
Kővé vált könnyek sebzik bőrünket
Múltunk bűvészinasai hiába nevetnek
kitartásunkon
Magunkkal viszünk egy marék földet
hogy mindig velünk legyen hazánk
s ha elpilledünk fejünk alá tehessük párnának
Megszeppent hulló almák gurulnak utánunk
Felhők gyolcsába vadlúd biztatóját pólyáljuk
Én csak a mindennapi kenyér
szégyenét nem akarom vinni
de a kíméletlen szükség zsákodba teszi
Magunk mögött hagyjuk a bárgyúsághoz
szoktatott emberiséget
a szolgaságba hajszolt megalkuvást
az újra és újra ismételt bűnöktől
áporodott levegőjű gyóntatófülkéket
Elhagyjuk a járdák gödörvizén
lebegő rőt levélígéreteket
rajtuk a feladó nevét
Látjuk ahogyan tűzvész gyúl
a négy égtáj négy sarkán
Látjuk magunk mögött rianás nélkül
jégbe zárulni a Tó öblös száját
Halljuk az aszfalton kopogni a
jégeső aranylövéseit
Halljuk amint a szél korbácsolja
a fasor ártatlan fáit
Sírunk a tudatlanokért
akik nem tudják mit cselekszenek
Sírunk a kényelem fövenyén üdülőkért
akik tudják de jobbnak látják nem tenni
amit kellene
Sírunk az állomáson lakóért
aki előre reszketi a tél ítéletét
Legnagyobb megaláztatásáért
mert éjszakára az illemhelyről
dolgavégezetlenül a bokorba zárják
Sírunk a telefonokban rekedt virágnyelvért
az elprédált hitért
az éhhalálra szánt tehetségekért
a pirosfehérzöldért
Hattyúkkal rikoltozunk a kipróbált hűségért
Vonszoljuk szívünkben
az őseink sírjára őrzött köveket
Cipeljük az emberség földjére

Pethes Mária
Kövek hattyúszárnyon

Van tűz, amit eső nem olt -
jól tudja ezt a Múzeumkert.
Beomlott légvédelmi bunkert
önt el csupán a víz s csiszolt
márványkövet csúszósra áztat -
ez minden, amit megtehet.
Ettől még felgyúlhat a házak
mögött a gyér emlékezet.
És van olyan páncélvonat,
amelynek bőrkabát a vértje,
s ha már ily védtelen, miért ne
kímélne állomásokat?
A restik szűrt ételszagából
a lőporillat kioson.
S nem tudni már: a sokaság hol
kaphat menüt s milyen jogon?
Viseltessé se fényesül
Negyvennyolc s Tanács-Magyarország,
hisz ünneplő ruhát a moly rág
hat napon át a hét közül,
pedig elnyűni lenne üdvös
utcán, mezőn, gyártelepen
- kivált, ha illik termetünkhöz -
mit ránk szab a történelem.

Baranyi Ferenc
MÁRCIUSOK
Nagy István Dánielnek

...időnk folyékony, mintha lenne tér,
konok homok vagy szemnyi senki
a végtelenben: tiszta s összeér

a fájdalommal s célja; semmi.
Az élhetetlen vágya mit sem ér;
ma értelemnek árnya kincsként
feszülve harcol s béna tenni!

Amíg csak élünk, őseinknek
fejére lépünk, járva mindenütt;
enyészet vérünk s árva mindenünk,
a porba térünk! S végül hitnek

erős vagyunk s mint a mérleg; tenni
a két karunkkal, mérjük istent:
a nagy lehetetlent és a semmit...

Budapest, 1999. szeptember 10.

Sárközi László
Élj a mának!

Olvasótáborunk gyarapodását örömmel fogadjuk, még akkor is ha azok a Tartalomfelügyeleti Főosztály tagjaiból adódnak és hivatalból kényszerűlnek verset olvasni. Egy kis kultúra senkinek sem árt.
Nem tudom, ki is volt Faludy György,
a csavargókat viszont ismerem.
Nagylombú és szikár, kivénhedt tölgy,
magányos kereszt  a  templomhegyen:
nem tudom, ki is volt Faludy György,
de a csavargót, azt megismerem.

Nem tudom, ki is volt Faludy György,
mondják, hogy írt is  olykor verseket.
Bitang volt, mondják, ne vele törődj,
minden szavából pimaszság ered,
és a félvilág volt az otthona:
ne foglalkozz vele, soha  soha.

Erre járt, közöttünk, Faludy György.
Itt volt, s elment a garabonciás.
Güllen városából az Öreg Hölgy
továbbmegy, és marad a sok piás,
öntudatos, csökkent agyú polgár:
meg a pénz, miként a recski foglár.

Nem tudom, ki is volt Faludy György.
Valahol itt van a lába nyoma.
Lassan, Barátom, te is készülődj,
a clochard-nak itt nem jut vacsora:
nem tudom, ki is volt Faludy György.
Takarja őt egy hosszú út pora.
Petőcz Adrás
Faludy halálára

Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.
Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.
Mondta, hogy igen.
- Miért?
- Valamit meg akarok kérdezni.
- De mit?
- Nem mondom meg, úgyse értenéd.
Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.
Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.
                                                                         tovább>>>
Andrassew Iván                                                Mesterek

Az út,
ahol, zúzalék kövek ölelkeznek,
mint sorjázó minta egy terítőn,
most koszos kezek
szándékára forog,
mert rajta rokon vér csorog.

A ház,
teteje tört cserepek cifrasága,
rég csapkodja őket az idő, mely
üt, mint az ököl,
nincs fény a kilincsen,
mert lakója sincsen.

A kert,
zsiványok tarolta ágyások sorsa,
gaz és dudva kerített magának
új életteret,
s tűnő virágillat
pusztulásba ringat.

A kút
végleg hallgatag lett, vize csak poshad,
benne a múlt, most zöldült pocsolya,
bűzös odú lett,
mikor járt a kaszás
és gazdája beleölte magát.

Németh Tibor
Képek,  vaku nélkül
„Tudod, ahogy elképzelted:
Tépd fel inged, tárd ki melled!”

− Most se félek, bízhatsz bennem,
de ebben a nagy hidegben...

„Harcolj mint rég, lángdaloddal,
vonyítsál a farkasokkal!”

− Talán már nem erre vágyok.
Nincs, mi hevítse a lángot!

„Akkor rakjad a téglákat,
építsed meg erős várad!”

− Ennyi futja: szűk világom
magas fallal körbezárom.
Bittner János
PÁRBESZÉD
Szülőfalumhoz

Néktek köszönhetem
kavics-ütötte ablakok ,
feltúrt szénaboglyák ,
hogy létezem - - -
csúzlikő-verte madárfejek
bocsássatok meg nekem!
síró gerlék
kikötve az öreg akácon -
néktek gyónom ,
hogy vétettem annyit én is ,
mint más gyerek ...
a suhanc-kor zöld vetéseiben
engem is követtek
pálinka-szagú vérebek.
Tudom , vérzetek
ma is lékelt dinnyék ,
játékból meglopott
tiszta emberek ...
Naponta láttok
anyám ágyához menni ;
halljátok súlyos léptemet
most szórjátok fejemre
- követelem -
harminc év után vétkemet
követelem ...!
De nem -
adjátok csak rám
emlékeim
kényszerzubbonyát
nagytemplom vastag kötelei
himbáljatok csak magasba
harangok
kongjatok értem
őszinte imát!
Itt bujdokoltok bennem örökre
tarlórépa-ízű
szerelmeim
ím csordultig telve a bögre
s mint íjak húrjai
feszülnek kínjaim.
Öleljetek magatokhoz
búvok én hozzátok
- apró kisgyerek -
mosolyotok ráncai között
botladozom ,
mint fáradt részegek ...

Verőcemaros, 1977. augusztus 20.

Ketykó István
Adjátok csak rám...

A március sem olyan mint régen,
olyan idegen és annyira más
a felhők szürkén úsznak az égen
és a kertek ölében
késik a rügyfakadás.

A régi utat kutatva járom,
fent hívogatóan zeng a harang
a régi melegre, fényre vágyón
megyek, csodára várón -
árad és zúg az a hang

De a templom sem olyan mint máskor
már semmi sincsen a régi helyén,
idegenek szobrok és a képek
régi bús emlékek
integetnek felém.

Kóruson is másképp énekelnek,
már nem a régi ismert dallamot,
gyertyák is oly sápadtan remegnek,
jácintok sem lehelnek,
felém édes illatot.

Bennem itt is gyilkos, téli fagy dúl -
még meddig fog a bűvölet-bilincs ?
és szívemre rémült, béna csend hullt -
mért keresem ami elmúlt
ami elmúlt, ami nincs.
G. Ferenczy Hanna
AMI NINCS...
Click here to add text.
Következő oldal>>>
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Nagy Oszkár
festőművész
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Tartalom
1. oldal
próza, versek
Andrassew Iván: Mesterek
Baranyi Ferenc: MÁRCIUSOK
Bittner János: PÁRBESZÉD
G. Ferenczy Hanna:
AMI NINCS...
Ketykó István:
Adjátok csak rám...
Németh Tibor:
Képek,  vaku nélkül
Pethes Mária:
Kövek hattyúszárnyon
Petőcz Adrás: Faludy halálára
Sárközi László: Élj a mának!
Uhrman Iván:
A FARKASEMBER BALLADÁJA


2. oldal
próza, versek
Bányai Tamás:
Szegények egymás közt
Bodó Csiba Gizella:
Fejfák Szatmárcsekén
Csiki András:
HÁLA ÉS KÖSZÖNET
Forgács László: Hajnal hátán
Kajuk Gyula:
Rezsik és rezsimek
Kamarás Klára:
A villamosítás történetéből
Kaskötő István: PROCRASTINATION
Koosán Ildikó: Úton hazafelé…
Lehoczki Károly:
Elgurult gyöngyök
Lelkes Miklós:
A Csend ült mellém...
Millei Ilona: Szakítás
Öri István: Mondd

3. oldal
próza, versek
Ács Dániel: Hangok
Andrassew Iván: Fagyhalott
Bárdos László:
Egy meghatározás
D. Nagy László: TAVASZVÁRÓ
Fetykó Judit: Még mindig
Kaiser László: Tiéd lehet?
Kajuk Gyula: Elkéső utas
Ligeti Éva: Napfény felé
Mándy Gábor: Fagyos vers
Millei Ilona: Két világ között
Pacsika Emília:
Az idő menyasszonyai
Péter Erika: Fehér szerelem
Pintér László: A fehér ló
Rózsa András:
el greco poharazgat az úrral
Végh Sándor: Álom

4. oldal
klasszikusaink
József Atilla
versek
5. oldal
elfeledettek
IGNOTUS
versek
6. oldal
gondolatok
Bán Zoltán András:
Az undor óráiban